1 «A s'është mundim jeta e njeriut mbi dhe
e ditët e tij si ditët e rrogëtarit?
2 Siç digjet skllavi për mriz
e siç pret rrogëtari shpërblimin,
3 ashtu më ranë mua muaj zbrazëtie
dhe m'u caktuan net mjerimi.
4 Nëse shtrihem, them: “Kur do të ngrihem?”,
por mbrëmja është e gjatë
e unë përpëlitem gjer në ag.
5 Trupin ma mbuluan krimbat e pluhuri,
kore e plasaritur më është bërë lëkura.
6 Ditët më ikin më shpejt se vegja e endësit
dhe sosen ku soset shpresa.
7 Mos harro se një frymë është jeta ime,
sytë e mi nuk do ta shohin më të mirën.
8 Syri që do të më shohë, nuk do të më dallojë,
kur të m'i hedhësh sytë, nuk do të jem më.
9 Siç davaritet e kalon reja,
ashtu nuk ngjitet më kush zbret në skëterrë.
10 Nuk kthehet më në shtëpi,
as ka për ta njohur më vendi i tij.
11 Prandaj nuk do ta mbaj gojën,
do të flas me shpirt të brengosur,
do të ankohem me hidhërim në zemër.
12 A jam unë det, apo përbindësh,
që vure rojë përmbi mua?
13 Kur them: “Shtrati do të më lehtësojë,
shtroja do të ma zbusë ankimin”,
14 atëherë ti më tremb me ëndrra
e më tmerron me vegime.
15 Më mirë të ma marrësh frymën,
më mirë të vdes, se të më mbesin veç eshtrat.
16 Jam mekur, nuk do të jetoj përgjithmonë.
Më lër, sepse si fryma janë ditët e mia.
17 Ç'është njeriu që ta madhërosh,
që ta mbash mendjen tek ai,
18 ta vëzhgosh çdo mëngjes
e çdo çast ta vësh në sprovë?
19 Kur do t'i heqësh sytë prej meje?
Nuk më lë vetëm as të gëlltis pështymën.
20 Nëse mëkatova, ç'të bëra ty, o rojtar i njerëzimit?
Pse më vure në shënjestër e u bëra i rëndë edhe për vete?
21 Pse nuk ma shlyen fajin e nuk ma harron ligësinë,
se tani do të shtrihem në pluhur,
do të më kërkosh e nuk do të më gjesh?».
1 πότερον οὐχὶ πειρατήριόν ἐστιν ὁ βίος ἀνθρώπου ἐπὶ τῆς γῆς
καὶ ὥσπερ μισθίου αὐθημερινοῦ ἡ ζωὴ αὐτοῦ;
2 ἢ ὥσπερ θεράπων δεδοικὼς τὸν κύριον αὐτοῦ καὶ τετευχὼς σκιᾶς
ἢ ὥσπερ μισθωτὸς ἀναμένων τὸν μισθὸν αὐτοῦ.
3 οὕτως κἀγὼ ὑπέμεινα μῆνας κενούς,
νύκτες δὲ ὀδυνῶν δεδομέναι μοί εἰσιν.
4 ἐὰν κοιμηθῶ, λέγω Πότε ἡμέρα;
ὡς δ᾽ ἂν ἀναστῶ, πάλιν Πότε ἑσπέρα;
πλήρης δὲ γίνομαι ὀδυνῶν ἀπὸ ἑσπέρας ἕως πρωί.
5 φύρεται δέ μου τὸ σῶμα ἐν σαπρίᾳ σκωλήκων,
τήκω δὲ βώλακας γῆς ἀπὸ ἰχῶρος ξύων.
6 ὁ δὲ βίος μού ἐστιν ἐλαφρότερος λαλιᾶς,
ἀπόλωλεν δὲ ἐν κενῇ ἐλπίδι.
7 μνήσθητι οὖν ὅτι πνεῦμά μου ἡ ζωὴ
καὶ οὐκέτι ἐπανελεύσεται ὁ ὀφθαλμός μου ἰδεῖν ἀγαθόν.
8 οὐ περιβλέψεταί με ὀφθαλμὸς ὁρῶντός με·*
οἱ ὀφθαλμοί σου ἐν ἐμοί, καὶ οὐκέτι εἰμὶ‡
9 ὥσπερ νέφος ἀποκαθαρθὲν ἀπ᾽ οὐρανοῦ.
ἐὰν γὰρ ἄνθρωπος καταβῇ εἰς ᾅδην, οὐκέτι μὴ ἀναβῇ
10 οὐδ᾽ οὐ μὴ ἐπιστρέψῃ ἔτι εἰς τὸν ἴδιον οἶκον,
οὐδὲ μὴ ἐπιγνῷ αὐτὸν ἔτι ὁ τόπος αὐτοῦ.
11 ἀτὰρ οὖν οὐδὲ ἐγὼ φείσομαι τῷ στόματί μου,
λαλήσω ἐν ἀνάγκῃ ὤν,
ἀνοίξω πικρίαν ψυχῆς μου συνεχόμενος.
12 πότερον θάλασσά εἰμι ἢ δράκων,
ὅτι κατέταξας ἐπ᾽ ἐμὲ φυλακήν;
13 εἶπα ὅτι Παρακαλέσει με ἡ κλίνη μου,
ἀνοίσω δὲ πρὸς ἐμαυτὸν ἰδίᾳ λόγον τῇ κοίτῃ μου·
14 ἐκφοβεῖς με ἐνυπνίοις καὶ ἐν ὁράμασίν με καταπλήσσεις.
15 ἀπαλλάξεις ἀπὸ πνεύματός μου τὴν ψυχήν μου,
ἀπὸ δὲ θανάτου τὰ ὀστᾶ μου.
16 οὐ γὰρ εἰς τὸν αἰῶνα ζήσομαι, ἵνα μακροθυμήσω·
ἀπόστα ἀπ᾽ ἐμοῦ, κενὸς γάρ μου ὁ βίος.
17 τί γάρ ἐστιν ἄνθρωπος, ὅτι ἐμεγάλυνας αὐτὸν
ἢ ὅτι προσέχεις τὸν νοῦν εἰς αὐτὸν
18 ἢ ἐπισκοπὴν αὐτοῦ ποιήσῃ ἕως τὸ πρωὶ
καὶ εἰς ἀνάπαυσιν αὐτὸν κρινεῖς;
19 ἕως τίνος οὐκ ἐᾷς με
οὐδὲ προΐῃ με, ἕως ἂν καταπίω τὸν πτύελόν μου ἐν ὀδύνῃ;
20 εἰ ἐγὼ ἥμαρτον, τί δύναμαί σοι πρᾶξαι,
ὁ ἐπιστάμενος τὸν νοῦν τῶν ἀνθρώπων;
διὰ τί ἔθου με κατεντευκτήν σου,
εἰμὶ δὲ ἐπὶ σοὶ φορτίον;
21 καὶ διὰ τί οὐκ ἐποιήσω τῆς ἀνομίας μου λήθην
καὶ καθαρισμὸν τῆς ἁμαρτίας μου;
νυνὶ δὲ εἰς γῆν ἀπελεύσομαι,
ὀρθρίζων δὲ οὐκέτι εἰμί.