1 Vegimi që pa profeti Habakuk.
Profeti
2 «O Zot, për sa kohë do të të thërras
e ti nuk do të dëgjosh?
Për sa kohë do të klith: “Dhunë!”
e ti nuk do të ndërhysh?
3 Përse më bën të shoh padrejtësi,
përse rri e vrojton prapësinë?
Para kam shkatërrim e dhunë,
dalin grindje e zënka.
4 Ndaj dhe ligji zbehet,
kurrë nuk del në pah e drejta.
Ndaj shtrembërohet drejtësia
dhe i mbrapshti të drejtin rrethon.
5 Shikoni mes kombeve e vrojtoni,
habituni e mrekullohuni,
se po bëj diçka në ditët tuaja,
s'do ta besoni kur t'jua tregojnë.
6 Ja, po ngre kaldenjtë,
një komb i vrazhdë e i rrëmbyer,
që kryq e tërthor tokës i bie,
për të zaptuar banesat që nuk i takojnë.
7 I tmerrshëm e i frikshëm është ai,
bën ligjin dhe nderin e vendos vetë.
8 Kuajt i ka më të shpejtë se leopardi,
më të egër se ujqit e natës.
Kalorësit e tij kalërojnë,
prej larg vijnë ata.
Lëshohen porsi shqiponja
që prenë e përpin vetëtimthi.
9 Të gjithë ata dalin për dhunë,
mori fytyrash vërshojnë
e robër mbledhin porsi rërë.
10 Mbretërit i përqesh,
prijësit i qesëndis,
zgërdhihet me çdo fortesë,
se ngre pirgje dhe i pushton.
11 Vërshon si era e kalon tej,
është fajtor, se forcën ka për perëndi.
12 O Zot, ti që je prej fillimit,
Perëndia im, i shenjti im i pavdekshëm .
O Zot, për të gjykuar e caktove,
o Shkëmb, për të ndëshkuar e vendose.
13 Sytë e tu janë tepër të pastër
për ta parë ligësinë
e prapësinë nuk e vrojtojnë dot.
Përse i vrojton të pabesët,
përse hesht kur i mbrapshti përpin të drejtin.
14 E bëre njerëzinë si peshqit e detit,
si zvarranikët, që s'kanë zot mbi vete.
15 Kaldeu i gjuan të gjithë me grep,
i tërheq me rrjetën e vet
e me tratë i mbledh krejt,
ndaj gëzohet e galdon,
16 ndaj i flijon rrjetës së vet,
i djeg temjan tratës së vet,
se falë tyre merr pjesë të majme,
ushqim të shijshëm ha.
17 Mos për këtë do të vijojë rrjetën ta zbrazë
e popujt pa fund t'i vrasë?».
1 Τὸ λῆμμα, ὃ εἶδεν Αμβακουμ ὁ προφήτης.
2 Ἕως τίνος, κύριε, κεκράξομαι καὶ οὐ μὴ εἰσακούσῃς; βοήσομαι πρὸς σὲ ἀδικούμενος καὶ οὐ σώσεις; 3 ἵνα τί μοι ἔδειξας κόπους καὶ πόνους, ἐπιβλέπειν ταλαιπωρίαν καὶ ἀσέβειαν; ἐξ ἐναντίας μου γέγονεν κρίσις, καὶ ὁ κριτὴς λαμβάνει. 4 διὰ τοῦτο διεσκέδασται νόμος, καὶ οὐ διεξάγεται εἰς τέλος κρίμα, ὅτι ὁ ἀσεβὴς καταδυναστεύει τὸν δίκαιον· ἕνεκεν τούτου ἐξελεύσεται τὸ κρίμα διεστραμμένον. 5 ἴδετε, οἱ καταφρονηταί, καὶ ἐπιβλέψατε καὶ θαυμάσατε θαυμάσια καὶ ἀφανίσθητε, διότι ἔργον ἐγὼ ἐργάζομαι ἐν ταῖς ἡμέραις ὑμῶν, ὃ οὐ μὴ πιστεύσητε ἐάν τις ἐκδιηγῆται. 6 διότι ἰδοὺ ἐγὼ ἐξεγείρω ἐφ᾽ ὑμᾶς τοὺς Χαλδαίους τοὺς μαχητάς, τὸ ἔθνος τὸ πικρὸν καὶ τὸ ταχινὸν τὸ πορευόμενον ἐπὶ τὰ πλάτη τῆς γῆς τοῦ κατακληρονομῆσαι σκηνώματα οὐκ αὐτοῦ· 7 φοβερὸς καὶ ἐπιφανής ἐστιν, ἐξ αὐτοῦ τὸ κρίμα αὐτοῦ ἔσται, καὶ τὸ λῆμμα αὐτοῦ ἐξ αὐτοῦ ἐξελεύσεται· 8 καὶ ἐξαλοῦνται ὑπὲρ παρδάλεις οἱ ἵπποι αὐτοῦ καὶ ὀξύτεροι ὑπὲρ τοὺς λύκους τῆς Ἀραβίας· καὶ ἐξιππάσονται οἱ ἱππεῖς αὐτοῦ καὶ ὁρμήσουσιν μακρόθεν καὶ πετασθήσονται ὡς ἀετὸς πρόθυμος εἰς τὸ φαγεῖν. 9 συντέλεια εἰς ἀσεβεῖς ἥξει ἀνθεστηκότας προσώποις αὐτῶν ἐξ ἐναντίας καὶ συνάξει ὡς ἄμμον αἰχμαλωσίαν. 10 καὶ αὐτὸς ἐν βασιλεῦσιν ἐντρυφήσει, καὶ τύραννοι παίγνια αὐτοῦ, καὶ αὐτὸς εἰς πᾶν ὀχύρωμα ἐμπαίξεται καὶ βαλεῖ χῶμα καὶ κρατήσει αὐτοῦ. 11 τότε μεταβαλεῖ τὸ πνεῦμα καὶ διελεύσεται καὶ ἐξιλάσεται· αὕτη ἡ ἰσχὺς τῷ θεῷ μου. — 12 οὐχὶ σὺ ἀπ᾽ ἀρχῆς, κύριε, ὁ θεὸς ὁ ἅγιός μου; καὶ οὐ μὴ ἀποθάνωμεν. κύριε, εἰς κρίμα τέταχας αὐτόν· καὶ ἔπλασέν με τοῦ ἐλέγχειν παιδείαν αὐτοῦ. 13 καθαρὸς ὀφθαλμὸς τοῦ μὴ ὁρᾶν πονηρά, καὶ ἐπιβλέπειν ἐπὶ πόνους οὐ δυνήσῃ· ἵνα τί ἐπιβλέπεις ἐπὶ καταφρονοῦντας; παρασιωπήσῃ ἐν τῷ καταπίνειν ἀσεβῆ τὸν δίκαιον; 14 καὶ ποιήσεις τοὺς ἀνθρώπους ὡς τοὺς ἰχθύας τῆς θαλάσσης καὶ ὡς τὰ ἑρπετὰ τὰ οὐκ ἔχοντα ἡγούμενον. 15 συντέλειαν ἐν ἀγκίστρῳ ἀνέσπασεν καὶ εἵλκυσεν αὐτὸν ἐν ἀμφιβλήστρῳ καὶ συνήγαγεν αὐτὸν ἐν ταῖς σαγήναις αὐτοῦ· ἕνεκεν τούτου εὐφρανθήσεται καὶ χαρήσεται ἡ καρδία αὐτοῦ· 16 ἕνεκεν τούτου θύσει τῇ σαγήνῃ αὐτοῦ καὶ θυμιάσει τῷ ἀμφιβλήστρῳ αὐτοῦ, ὅτι ἐν αὐτοῖς ἐλίπανεν μερίδα αὐτοῦ, καὶ τὰ βρώματα αὐτοῦ ἐκλεκτά· 17 διὰ τοῦτο ἀμφιβαλεῖ τὸ ἀμφίβληστρον αὐτοῦ καὶ διὰ παντὸς ἀποκτέννειν ἔθνη οὐ φείσεται.